Legújabb versemet, szeretném ajánlani mindenkori szerelmemnek, exemnek, társamnak: azaz saját magamnak. Te csalfa ribanc...

RENDSZERHIBA

utálom magam.
ami fura és idegen
de leközlöm hidegen
hiszen ha túl sok időt
töltesz egy baráttal
akkor egy idő után
lapáttal
csapnád agyon.
sok belőle.
nagyon.
de ha az ember saját maga
barátja és nem ismeri más
akkor ráadás
gyanánt:
megunja a magányt.
de a gond nem is ezzel van.
hanem amikor már azt hitted,
hogy ismered magad
akkor átvág az agyad
és kiderül, hogy mégis
szükségét érzed olyan dolgoknak
amikre eddig csak mások gondoltak
de te nem.
nem terem
minden koszorún babér,
sokat kell fizetni a varázsbabér'.
persze csak ha akarod...
és...
hát...
akarom.
a francba is,
a karom odaadnám érte,
pedig pár napja
nem is remélte
a szürkeállományom,
hogy így fennakadok egy...
NEM!
csakazért sem.
vagyok olyan makacs barom
hogy még magamat is becsapom.
pedig engem is ér a hatás...
és mint egy 6.A.-s,
szóval mint egy diák,
várom hogy jöjjenek
a diák a fejemben, a színes képek
amiket szeretek, bár alig értek...
azthiszem.
biztos,
hogy még semmiben sem vagyok biztos.
fárasztó dolog folyton
viselni a maszkot,
mert néha magamat folytom
meg vele.
el vele?
nem, azt azért mégsem.
figyelik minden lépésem.
majd megvívom ezt a csatát is,
mint az összeset, egyedül.
senki sem menekül.
én sem.
legfeljebb késem.