Zöld erdőben jártam,

Kék ibolyát láttam...

Környezetétől teljes mértékben eltérő látványa, már-már obszcén disszonanciája mélyen elgondolkodtatott. Ki és mi ez az apró növény, hogy ellenszegüljön a körötte buján elterülő természet zordon parancsának, miszerint itt a viridián színek az uralkodó erő? Egymagában áll a smaragdló zöldek között, kókad és haldoklik, de mégis ott van és kitart, talán már maga sem tudja mióta és miért. De mégsem enged! Ő akkor is kék lesz, ellenszegül még a saját nevének is: ibolya. Nem, nem lesz se zöld, se lila, ez a makacs kis vakarcs kék lesz, mint a kifürkészhetetlen óceán, mint az esőfellegek mögül előbújó, vidám égbolt, mint egy szerető kacér és meleg pillantása. Dacára az elvárásoknak, a statisztikáknak, a prédikációknak, a hazug és álszent bálványok emberöltők óta tartó acsarkodásának, ez az ibolya kék. Ez a maréknyi sejtből álló, az embernél sokkal primitívebb létszükségletekkel élő és jóval egyszerűbb felépítésű élőlény, sokkal élőbb, mint közülünk bárki. Mert ő kék marad. Kéknek született, kékként él, és kékellőn tiporják majd a földbe. Mert földbe tiporják majd, hiszen más, mint a többi. Más, mint a zöld lombok, a zöld fű, a zöld bokrok, a zöld aljnövényzet és más, mint a megannyi lila ibolya. Kék. Egyedül kék. Magányosan, megalázva, meggyűlölve, kiközösítve, háta mögött kiröhögve és kibeszélve, kék. De ő akkor is kék marad!

Szabad-e locsolni?