Szia blog, hát ezer éve.... hogy vagy? Én szarul, de büszkén. Hadd prezentáljam neked újonnan, melegiben írt böffenetemet, rólam, nekem, tőlem.

Éjszaka van.

Alszik a város.
Aki kultúr és ember,
Az nem ugrál már most.
A vadak vannak csak
Szabadlábon
Egy álom
Ahogy látom
Amint lógnak a fákon.
Én sem alszom még.
De nem vagyok préda
Sem pedig vadász
Bár gyilkolok néha
De az én fogam
Nem emberhúsra vágyik
Az túl könnyen málik
Szét a számban.
Képzelj el úgy.
Mint egy vadállatot,
Amit az ember
Egyszer már
Megláthatott
És megfigyelte,
Megismerte,
Mert furcsa mód
Érdekelte.
De nem szerette.
Elengedte,
Elkergette,
Fenyegette,
De etette
Előtte és
Kiölte belőle
Azt az elemi ösztönt,
Ami nélkül nem tud élni.
És most elkezd félni.
Mert vissza kellett térjen
A vadonba,
Ahol a gomba,
Bokor, fa és virág mellett
Él sok más is, akikkel lett
Egy kis gond.
Mert kiveszett az a dög
Belőle, ami a többiben megvan.
Ez van.
Már nem tartozik a vadak közé,
Az emberhús már nem az övé.
De emberek közé sem mehet,
Hiába az, hogy nem ehet
Többé a húsukból,
Mert sokból
Már zabált előtte,
Képzeletben lelőtte
A felét a világnak.
Ezért most bezárnak
Előtte minden ajtót,
Ablakot és kaput.
És most caput.
Se a város, se a vadon.
Magam vagyok.
Megint.
Nagyon.