A költészet világnapja van. Írtam is valamit, ami most nagyon tükrözi az aktuális érzelmeimet. Nem tudom mi ez. Nem mondom, hogy vers. Sorok egymás alatt és felett, melyek néhol rímelnek. Ne küldjetek orvost, jól vagyok.
TÜRELEM
Ne becsülj alá
A mosoly az arcomon
Csak egy kis ajándék
A fa alá
Belül már kétszer megöltelek
És bizony itt nem segít
A rend éber őrsége
Csak ha befogod azt,
Azt a kedves és bájos
Kis szerkezetet,
Mellyel nap mint nap
Lelket etetsz
És amivel folyton
Az őrületbe hajszolsz
Pedig nagyon a célért
Nem is harcolsz
Nem tehetsz róla
De ezt váltod ki belőlem
Lehet velem van a baj
Hát aztán
Felőlem meg is szakadhatsz tán
Egy könnycseppet sem morzsolnék
Érted
Remélem érted
Mi az amit érzek
Miattad belül nem sokat vérzek
De vérszínű mégis
Amit elértél bennem
Egy napon úgyis elfogy
A türelmem
Ne várd meg azt a szent napot
Ne hidd, hogy csak úgy mondogatok
Üres szavakat egymás után
És ne nézz bután
Ez már tényleg bírhatatlan
Tűrhetetlen
A látszat csal
Lehet hogy ezek a kezek
Nem harcolni termettek
És a virág jobban áll bennük
Mint egy konyhakés
De attól még... ki tudja?
És
Azt se feledd, hogy
Nem mind arany, ami fénylik
Talán ez közhely,
De nem véletlen lesznek
Azok közhelyek
Amik.
Látom, hogy nem félsz
Csak nem érted a helyzetet
Csak egy árva
Gyermeket látsz magad előtt
Aki mindenekelőtt
Az igazát akarja hallani
De ideje vallani
Te vajon megérdemled
Hogy halld azt, amit
Hallanod kéne?
Fenébe.
Nem tudod.
És én sem.
És nem is nagyon érdekel már a dolog.
Belédfáradtam újfent hát.
Belédfáradtam
Világ.
