Végre megint sikerült írjak valamit és most nem olyan depresszív szarságot, mint az utóbbi pár postban. :) Így utólag ugyan azt gondolom, hogy kihagytam belőle pár dolgot, amit beletehettem volna, de nem szeretek utólag belepiszkítani a munkáimba, minden okkal történt úgy, ahogy. Olvassátok szeretettel.

A MÚZSA MEGLÁTOGAT

Májusi éjszaka volt és a szobámban iszonytató hőség és fülledt levegő terjengett. Nyilván, hiszen minden gép be volt kapcsolva és az ablakok pedig zárva voltak. Beletelt vagy tíz percbe, mire felálltam a székből és kinyitottam az erkélyajtót, hogy szellőzzön egy kicsit a szoba. Uszkve három órája ültem a számítógép előtt, hogy végre írjak is valamit, de nem sikerült semmi eddig. Az üres lap megnyitva, az üres fejem pedig nem. Nem jó üzlet.

Aztán hirtelen kopogtak az ajtón. Furcsálltam is, mert nyitva volt. Odanéztem, és az ajtóban egy fiatal nő állt, aki gúnyos mosollyal méregetett. Velem egyidős lehetett, magas és picit testes, de egyáltalán nem kövér, amolyan nőiesen telt. Hosszú, hullámos fekete haja a válla alá omlott, a testtartásában pedig volt valami fura, mert egyáltalán semmi nőies nem volt benne, inkább egy utcai suhanc, egy nagyvárosi vagány mozdulataival bírt. A testét hófehér tóga fedte és a fején pedig babérkoszorú volt. Olyannyira meghökkentő és minden átlagtól eltérő látványt nyújtott, hogy egyszerűen nem tudtam meglepődni rajta. Inkább köszöntem neki.

- Helló. Nyitva van, gyere be.

- Kösz.

Felelte kurtán és a furcsán fiús mozgásával bependerült a szobámba, majd levetette magát az ágyamra, ahol lustán elnyúlt, miközben engem nézett. Kifejezetten gusztusos egy jelenség volt, de (tőlem szokatlan módon) egy cseppet sem kívántam őt.

- Késtél. –mondtam neki, de őt nemigen hatotta meg a feddés.

- Engem nem lehet sürgetni. Jövök, ha úgy látom jónak. Nagyon jól tudod.

Tényleg nagyon jól tudtam. De a meleg még mindig nem akart távozni a szobából és még szomjas is lettem, így kicsit ingerült, de még inkább durcás voltam.

- Jó. De akkor is, nagyon régen jöttél.

- Te vagy az, aki még meghalni is alig ér rá. És akkor majd pont velem akarnád tölteni az időt? Ne röhögtess.

A szemeimet forgattam és megcsóváltam a fejem.

- Mindegy, most itt vagy és én is éppen ráérek. Nem térhetnénk rá a lényegre?

A gúnyos mosoly visszatért az ajkára, miközben csábos pózba vágta magát az ágyon.

- Ó, oroszlánom. Semmi előjáték? Rögtön a nagydolog? Hol marad a romantika?

- Most akkor csináljuk vagy nem? –kérdeztem tőle élesen. Persze őt nem hatotta meg, tovább bohóckodott.

- Nem drágám, most fáj a fejem. Inkább csak bújjunk össze és…

Kikapcsoltam a gépet és hátat fordítottam neki. Ez hatott. Elhallgatott és hallottam, ahogy felegyenesedik az ágyon.

- Most komolyan duzzogni fogsz, mint valami hülye óvodás? Ez nagyon ciki.

Nem éppen erre a reakcióra számítottam, de legalább már nem színészkedett.

- Az a nagyon ciki, hogy semmibe veszel. Tényleg nincs időm még meghalni se, mégis leülök, hogy alkossak valamit, te meg szarsz az emberre!

Megrándította a vállát, amitől a tóga kicsit lejjebb csúszott.

- Megmondtam, hogy nem fogok jönni, amikor csak akarod. Akkor jövök, amikor én akarok. –felelte közönyösen, de felfedeztem egy pirinyó bűntudatot is a hangjában. Ettől kicsit jobb lett a kedvem.

- De most itt vagy. És nem segítesz.

- Dehogynem. Mégis mit gondolsz, mit csinálok most? –kérdezte tőlem úgy, mint egy kedves tanár néni, egy végtelenül egyszerű kérdést egy végtelenül ostoba gyerektől.

- Szemétkedsz velem. –közöltem.

- Nem. –csóválta a fejét egy sóhajtás közepette- Nevellek. Nem várhatsz mindig rám, érted? Nem leszek mindig melletted, hogy fogjam a kis kezed.

Értetlenkedve néztem rá.

- Hogy… hogy nem leszel mindig mellettem? Mi… ezt meg… hogy nem leszel mindig…

- Melletted, igen. –vágott közbe, megunván a habogásomat.

- Ezt mégis hogy értsem?

- Úgy, ahogy mondom.

- De neked mindig velem kell legyél! Te meg én egyek vagyunk!

- Én itt ülök az ágyon, te pedig ott ülsz a székben. Szerinted egyek vagyunk?

Válaszra nyitottam a számat, de megint csak nyökögni tudtam. Az ő arcán viszont most megjelenése óta először szelíd mosoly jelent meg. Fölállt és egy lépéssel közelebb jött hozzám.

- Nem vagyunk egyek. Még nem. De egy napon majd azok lehetünk. De ahhoz, hogy ez így legyen majd, neked kell tenned. Érted amit mondok?

Bólintottam. Ő erre elvigyorodott.

- Helyes. Akkor kezdheted is!

Azzal egy fürge ugrással elém toppant, odahajolt hozzám… és homlokon köpött. Majd sarkon fordult és kiment a szobából.

Én pedig azóta is itt ülök, pedig ez már több órája történt. Most mit kezdjek ezzel? Mit csináljon az, akit homlokon köpött a múzsája?